A jordániai utazás első részét ITT olvashatod.
Madababól Amman felé vesszük az utat
Minden olyan elmosódott, mint egy délibáb úgy lebegnek a házak/városok a pusztaság közepén. Minden olyan színtelen. Arra gondolok, hogy olyan, mintha egy pasztell színpalettán mozgolódnánk. Sehol egy élénk szín, sárgás, homokszínű házak, szürke út, poros, fáradt zöld bokrok, élettelen kék ég. Óriási szeméthalmok mindenütt, mintha szeméttel trágyáznák a szántóföldeket. Elkeserítő ez a látvány. Az újrahasznosításról, a környezetvédelemről itt senki nem hallott??
Pici gyerekek, kóbor macskák, kutyák bárhol felbukkanhatnak az út mentén. Esküszöm a semmiből tűnnek fel, anyátlan(-nak tűnő) akár csak totyogós koszos arcú csöppségek, túlontúl barátságos, követelőző kutyák, és néhol szabadon kóborló tevék szegélyezik utunkat.
Minden annyira szürreális. Hirtelen az jut az eszembe, hogy hosszú napok várnak még ránk Jordániában, és kicsit rám tör a honvágy is. Nagyon más világ ez, amit ezelőtt soha nem tapasztaltam. Kicsit mintha visszamentünk volna az időben. Ám ahogy Amman felé közelítünk előtűnik a modern világ is, magasabb épületek, közlekedési lámpák, és kevesebb a szemét.
Sokat nem időztünk a fővárosban, egyébként az ammani citadellát akartuk megnézni, de pechünkre zártkörű rendezvényt tartottak épp, amire nekünk nem volt jegyünk, úgyhogy tovább is álltunk.
Élmények nélkül azonban innen sem távoztunk. Újabb szürreális esemény. Piros lámpához érkeztünk az autóval, megálltunk és vártuk, hogy zöldre váltson. A közelben fiatal suhancok görkorival a lábukon kihívóan méregettek bennünket. Valahogy az az érzésed, hogy tudják, tudják, hogy te turista vagy, életedben először vagy itt, és nem tudod még, hogy merre is vagy arccal előre…. De arra azért mégsem számítasz, hogy amikor a lámpa zöldre vált, te egy potyautassal az autó hátulján indulsz tovább.
Bizony, a kis merész suhancok azt lesik a pirosnál, hogy melyik autóra tudnak felkapaszkodni, így húzatva fel magukat a domb tetejére. Nos, amikor egy tizenéves kis fenevad kapaszkodik a bérelt autó hátuljára nem igazán tudod eldönteni, hogy akkor most mit is kellene csinálnod. Gyorsítani, hátha megijed és elengedi? Lassítani, esetleg megállni, és rászólni? Ugyanmár, te vajon ki mernél szállni a kocsiból? Szerencsére nem kellett nekünk dönteni, ugyanis a dombtetőre érve a kis komisz elengedte a kocsit, és ordítva gurult vissza a dombon, vissza a többiekhez, akik lábukon szorosra húzott korival, arcukon elégedett vigyorral várták a következő „áldozatot”.
A hihetetlen Holt-tenger
Amman városából kiérve a Holt-tenger mentén a Királyok útján dél felé haladva néztük ahogy a nap lebukik a hegyek mögé. Közben elhaladtunk egy csomó vízipipát szívogató fiatal arab banda mellett, akik a nap utolsó sugarait élvezve szívtak a füstöt, beszélgettek nevettek, élvezték ami megadatott aznap nekik. Mi is „beálltunk a sorba”. (Neplementét nézni, nem vizipipázni.)
Ahogy a naplemente narancsvörös színei megjelentek a sivatag szikláin és fura árnyékokat vetettek egészen elképesztő látvány tárult a szemünk elé, Marsbéli táj. Egyik oldalon a Holt-tengerrel, a másikon pedig a különös, grapefruit színben tündöklő sziklákkal. Petra felé tartottunk, kis kitérővel a Holt tengerhez…
A tengerszint alatt kb 420 méterrel fekszik, ezzel pedig kivívta a „Föld legalacsonyabb pontja” rangot.
Amúgy a Holt-tenger akkora mint a Balaton és gyakorlatilag inkább tó, mint tenger. Viszont hihetetlen élmény lebegni benne! Ha lenézel olyan, mintha szirupban úszkálnál, és képtelenség elsüllyedni, mert olyan magas a víz só koncentrációja, hogy simán fenntart, viszont nem érdemes belekortyolni, hidd el… Nem javasolják azt sem, hogy a fejed a víz alá tedd, mert a szemed nem lesz hálás érte.
Mi egy hotelen keresztül jutottunk le a partra, a szabad strandot nem is próbáltuk, de láttuk távolról. Én alapvetően azt javaslom, hogy érdemes azt a pár dinárt (kb 25/fő = 11 000 Ft) rászánni, mert ebben az egész napos strandolás benne foglaltatik + medencehasználat + egy kiadós 5 csillagos ebéd. A szabad strandon nem igazán van tusolási lehetőség, és a pár órás sós vízben ázás, esetleges iszappakolás után hidd el, baromi jól fog esni letusolni normális körülmények között, plusz enni egy jót.
Aggódtam, hogy vajon bikiniben mennyire fogok kiríni a tömegből. Semennyire. Ez kifejezetten turistás (csak én utálom ezt a szót?) rész. Szóval mindenképpen pakoljatok bikinit, fürdőruhát, ha erre jártok, és ki ne hagyjátok a holt-tengeri lebegést, és az iszappakolást, oltári jó móka!
Pár érzés, érdekesség még Petra előtt
A jordánok
Bámulnak az emberek. Ez nagyon fura, bebámulnak az autóba, belebámulnak az arcodba. Magyarországon mindenki csak megy, nyomkodja a telefonját, bedugott füllel szalad a dolga után. Itt nem, senkinek a kezében nincs telefon, a kis srác a sarki elhagyatott zöldségesnél csak ül és bámul ki a fejéből, bámul a világra, a járókelők arcába. Vajon mi jár a fejében? Mire gondolhat? Hogy mi lesz a vacsora otthon, vagy hogy milyen munka vár még rá? Vagy nagyobb álmai vannak, elmenne innen, ha tudna?
Van pár barátom, akik Ammanban születtek, egyikük sem él már itt, mindegyikük nyugati országban próbált szerencsét, az ország minden gyönyörűsége ellenére azt hiszem értem miért. Visszatérve a helyiekre, nem jönnek zavarba, nem fordítják el a fejüket, nem kapják el a tekintetüket, mint ahogy mi tesszük ezt Európában vagy Budapesten. Ekkor esik le, hogy miért érzem ilyen kényelmetlenül magamat néha. Átható, sok titkot rejtegető tekintetük az enyémbe fúródik, olyan érzésem van, minta olvasnának bennem. Pedig talán ez a normális, hogy az emberek egymás szemébe néznek, csak mi nem ehhez vagyunk szokva…
Rendőrök
Sok helyen rendőrök, katonák állnak az út mentén, a városok határainál. Távolról szúrós, szemmel néznek be az autóba. Minden egyes alkalommal megállítanak minket. Nem akarnak semmi különöset, nem kell kiszállnunk, nem kell megmutatnunk semmilyen iratot. Pusztán annyit kérdeznek, hogy honnan érkeztünk. Miután megtudják, hogy Magyarországról, bólintanak, megenyhülnek és mosollyal nyugtázzák, hogy biztonságos turisták vagyunk, üdvözölnek az országban, és további jó utat kívánnak.
A jordán utak
A jó út mondjuk ránkfér(ne), ugyanis tudniillik – lövésem nincs, hogy mi okból- a legelhagyatottabb pusztaság közepén is fekvőrendőrök bukkannak fel teljesen váratlanul az amúgy is hepehupás utakon, sőt az autópályákon is. Száguldozásra, gyorshajtásra, tempós haladásra esély sincs, örülünk, ha nem kapunk agyrázkódást a kis piros autóban. A jordánok egyébként a jelzőlámpák fényeit maximum javaslatként érzékelik, és jó ha a pirosnál lassítanak, netán meg is állnak az utolsó pillanatban. Az indexelés fogalma mint olyan távolról sem ismeretes, még véletlenül sem jelzik, ha befordulnak. A dudát viszont gátlástalanul és egyfolytában nyomják, azt viszont sosem tudni, hogy éppen miért. Kanyarodik? Parkol? Valakinek kivillant a bokája a ruha alól? Ki tudja, mindenesetre vidám-agresszív tülkölés tölti be az utcákat. Ja és nonstop dohányoznak, az autóban, a hotel recepción, talán még az éttermekben is.
Alkohol
A boltokban nem kapni alkoholt, még sört vagy bort sem. Vannak viszont Liquor store-ok (kb mint itthon a dohányboltok) amik sötétedés után nyitnak, és mindenfele szeszesitalt kínálnak a szomjazó turistáknak, vagy épp az alkoholt meg nem vető helyieknek. Ha már alkohol, a Petra márkájú sört nagyon ajánlom kipróbálásra, nem árt azonban vigyázni, a maga 8 és 13%-val eléggé ütős nedű.
Érdekesség, hogy az élelmiszerboltokban nekünk teljesen szokatlan módon a pénztáraknál áll egy kisfiú, aki szorgalmasan pakolássza a megvásárolt portékát nejlonszatyrokba. Még arra is ügyel, hogy a konyhai, fürdőszobai, és egyéb egyéb szempontok szerint megkülönböztetett termékek külön zacskóba kerüljenek. Nekem nyilván sikerült kizökkentenem, és összezavarnom, amikor a szokásos, mindig mindenhova magammal vitt vászonzsákot nyújtottam neki, hogy legyen szíves abba pakolni. Ahogy korábban már utaltam rá, itt a zerowaste, a szelektálás, és az újrahasznosítás szinte ismeretlen fogalmak.
Petra – a sziklákba vájt város
Szerintem legtöbbünk Petrát azzal az egy épülettel azonosítja ami minden prospektuson ott virít. A kincstár épülete egyébként.
Valóban gyönyörű, és ez az első épület amit a hosszas keskeny szurdokon át gyaloglás után megpillantunk, de Petra ennél sokkal több. És nem csak a sziklakba vájt épületek hosszas sora és különböző formája, megjelenése miatt. Szinte saját mikroklímája van, saját népe – a beduinok. A festett szemű sálba bugyolált fejű árus nép, akik Petra utcain kínáljak portékájukat és próbálnak meggyőzni, hogy szamár, ló, vagy épp tevehaton tedd meg az utat a legbelső templomig, és a Petra legjobb kilátását ígérő hegytetőig.
Humoruk mondjuk van azt meg kell hagyni. Ahogy szamár- vagy teveháton elvágtatnak mellettünk odaszólnak, hogy akarunk-e csatlakozni hozzájuk, mert ahogy látjuk ők Ferrarival és Mustanggal teszik meg az utat. (Plusz előny, hogy jó a légkondi is a menetszél miatt).
Viszatérve még kicsit a Kincstárra, nyilván minden lehetséges szögből meg szerettük volna nézni, és le szerettük volna fotózni, úgyhogy elkezdtünk felfele mászni a sziklákon, hogy minél jobb legyen a betekintési szög, ám egy ponton akadályba ütköztünk:
Bevallom nem fizettünk neki, mert ennél a pontnál feljebb nem szerettünk volna mászni. Szerintem így is elég pazar volt a kilátásunk:
Másik megmosolyogtató eset: Fent az egyik legmagasabb pontnak kikiáltott kilátóban csíptem el egy beszélgetést az ott élő fiatal srác és egy kanadai pár között:
– Te mióta élsz itt fent? (Kérdezte a kanadai pár a sráctól)
– Kiskorom óta, azóta el sem hagytam a város falait. (???)
– Azta, ez nagyon kemény, elképzelhetetlen… Itt élsz, meglehetősen nomád körülmények között, hát wow… Van nálunk egy kis csoki, kérsz esetleg belőle, biztosan régen nem ettél ilyet.
– Áh, nem köszi, én így is elég édes vagyok
A sok sétálástól megfáradva leültünk egy sziklacsoportra, hogy együnk pár falatot, az általunk hozott kis túlélőcsomagból. Egy kíváncsi kislány jött oda hozzánk (persze megpróbált ránk sózni pár „különleges” kavicsot, szikladarabot Petrából, amit ő gyűjtött. (Ezt egyébként állítólag elveszik a reptéren just sayin’, ha esetleg vinnétek valami szuvenírt.) Vásárolni nem vásároltunk tőle, de egy kis ételt adtunk neki is, meg a cuki kutyájának is, akit mint kiderült Dog-nak hívtak, nem bonyolította túl a dolgot, de a somolygása elárulta, hogy talpraesett kiscsaj, és nem kell félteni egy percig sem. Imádtam. Az üzleti érzéke meg kell hagyni hamar kialakult (6-7 éves forma lehetett) hozott nekünk 1 Eurót, hogy szívesen elcseréli velünk 1 Jordán dínárra. Meglehetősen kedves felajánlás, az Euro közép árfolyamon akkor 310 Ft volt, a Dinár 420.
Egy másik jó üzleti érzékkel megáldott fiatal árus és egy turistapár közötti beszélgetést is elcsíptem. Egy tevés szélcsengőt nézegettek a turisták. Megkérdezték a fiatal árus lányt (érdekes, Petrában itt több volt a női árus, mint a korábbi városkoban), hogy mennyibe kerül a kis dísz. Erre a lány:
– Mennyit adnátok érte?
– Hmmm, mondjuk 3 dinárt
– Hát, ez amúgy 7 dinár, de ma elvihetitek 5-ért.
Délután visszafelé jövet, amikor már kifelé vonult a turista siserehad Petra utcáiból hallottam ahogy a lány kiabálja: Minden 1 dinár! Csak remélni mertem, hogy a turista pár ezt már nem hallotta.
Petra utcáin sétálgatva is elmerengtem. Azon gondolkoztam, hogy az árus sátrakban a gallyakból rakott lángon főtt erős fekete teát kortyolgató kendőbe rejtett tini lányok (vagy fiatalabb kislányok) vajon miről beszélgetnek? Őket is a fiúk és a divat érdekli? Vagy ennél sokkal fontosabb dolgokat vitatnak meg? Hogy például miből vesz a család kenyeret ha nem sikerül ma elegendő szuvenírt, kendőt, szőnyeget eladniuk? Ugye, megint az a fránya perspektíva.
Ekkor már nagyából a nyaralásunk felénél jártunk. Kezdtem hozzászokni, hogy napi ötször megszólal az imára hívó ének a hangosbemondókban. Hidegrázós borzongató érzés fogott el az első napokban, amikor meghallottam. Aztán később azt kívántam, hogy bárcsak tovább tartana, mert szinte hipnotikus, meditatív hatással volt rám. Főleg, amikor hajnalban ültem a szállás legfelső emeletén, ebben az elképesztően autentikus éttermi részben, hallgattam, az imát, a kántálást, és közben néztem, ahogy a dombokra épült városka házai fölött felkelt a nap, a látvány, és az ima szinte hipnotizált, közben a kezemben gőzölgött az instant kávé, beégett a látvány, és az élmény.
A nyaralás még nem ért véget, a következő, egyben utolsó rész nemsokára olvasható lesz a blogon!
Addig is olvasd el az első Jordániai bejegyzést ITT, ha még nem tetted, vagy nézd meg a többi utazós bejegyzésem ITT.