Jordánia hihetetlen sokszínűséget kínál! Az egyik nap a fővárosban autókázunk a civilizáció közepén. A másik nap a beduinok uralta, rózsaszín sziklákba vájt, a világ 7 csodája között számontartott Petra városában sétálgatunk, vagy a Nebo-hegyről kémlelünk szét, ahonnan Isten (állítólag) megmutatta Mózesnek az ígéret föltjét. Vagy épp egy sivatagi dzsip túrán veszünk részt, és a semmi közepén felvert sátortáborban éjszakázunk. Bizony, a szerintem legizgalmasabb részhez érkeztünk a Jordániai kalandozásunk során.
Wadi Rum sivatag.
Dzsippel vittek minket az autentikus beduin sátras szállásra. Őszintén szólva kicsit tartottam tőle, hogy a dzsip menet közben szétesik alattunk, visszapillantó tükre például csak az egyik oldalon volt, ami ráadásul kissé lefittyedt szóval sok mindent biztosan nem látott benne a 15 éves kis beduin sofőrünk. Igaz a sivatagban a sziklák között manőverezve nem is nagyon volt rá szüksége maximum azért hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem hagyta el utasait.
A civilizációt (értsd: egy út menti poros koszos benzinkutat) elhagyva nem láttunk mást, csak a vörös homokból kiemelkedő óriási vörös sziklákat. A várakozás sem volt túl bíztató. Ültünk a benzinkút parkolójában, a bérelt kis autónkban, elfogyasztottuk a – remélhetőleg nem – utolsó ebédünket, mielőtt fejest ugrottunk A kalandba. Fura emberek jöttek mentek, felvettek pár hasonlóan megszeppent európai kalandvágyó utast a parkolóban. Mi pedig csak vártuk a sorunkat. Aztán egyszercsak megjelent a „vezetőnk” egy 15 éves forma beduin siheder egy fehér szakadt dzsippel, amire alapvetően biztos, hogy nem ültem volna fel magamtól, de le volt dumálva, ki volt fizetve, fixálva volt a program, szóval bízva a korábbi potizív tapasztalatokban egy hirtelen előkerült magyar pár társaságában mi hárman is felpattantunk a csotrogány hátuljára.
VIDEO
Néha pár áramvezeték még fel-felltűnt, ahogy a homokon száguldottunk a semmi felé, illetve egy-egy sátras táborhely, vagy luxus buborék hotel is felsejlett a szemünk előtt, de ezeket elhagyva akár egy scifi Mars jeleneteben is erezhettük volna magunkat (Állítólag egy Star Wars jelenetet itt vettek fel, de ebben nem vagyok kompetens kicsit sem, szóval ha bővebben érdekel a téma, akkor katt IDE…).
A homokban a többi dzsip által hagyott keréknyomok segítették sofőrünket a tájékozódásban, bár szerintem ők már minden sziklát és fűcsomót névről ismernek. Én azért egy nagyobb szélvihar után az eltűnt utak nyomán vakargattam volna a fejemet, hogy most vajon merre.
A négy órás dzsiptúra részeként megálltunk egy elhagyatottnak tűnt sátornál ahol 2 másik tizenéves fiú fogadott minket forró beduin teával. Jól esett a forró ital a szeles száguldozás után.
Azt a chillt, amit ez a három kiskölyök árasztott magából, tanítani kéne. Mi kissé feszengve helyet foglaltunk a szőnyegeken, kortyolgattuk a teát, néztünk ki a fejünkből némán, nem akartunk udvariatlanok lenni azzal, hogy magyarul beszélünk egymás között, ők viszont cseppet sem zavartatták magukat, arabul cseverésztek megállás nélkül. Közben ránk-ránk pillantva, összenevetve, újabb kör teát és szuveníreket kínáltak.
Miután mi és, és ők is kiteáztuk, kipihentük magunkat, továbbindultunk sivatagi naplementét nézni. A kiscsávó baromira élvezte hogy utasai sikongatva nyugtáztak minden egyes dűnét amin áthajtott. Ezt a lélekvesztő autót elnézve így utólag is teljes jogúnak ítélem a sikongatásokat! A domb meredekségét, egyébként nem adja vissza a videó, de azért megmutatom:
A lenyugvó nap, a sziklák, a vörös színű homok, és az egész hangulat valami elképesztő volt. Olyasmi, amire valószínűleg életem végéig emlékezni fogok. Nem csak a látvány, de az ezt követő vicces jelenet miatt is. Ahogy a nap eltűnt a sziklák mögött szinte sejteni lehetett, hogy csak pár percünk van, és vaksötétben fogunk tapogatózni. A sivatagban ugyanis nincsen közvilágítás. Így pedig nehézkes lett volna megtalálni a táborhelyünket, így érthető módon iparkodtunk (volna) elhagyni a helyszínt, és dzsipre pattantunk. (egyébként a hőmérséklet is drasztikus módon lezuhant, ahogy eltűnt a nap.) Na a probléma itt addott, ugyanis a dzsip kereke belefúrodott a homokba, és tapasztalt sofőrünk hiába tolta neki a gázt, a kerekek inkább csak egyre mélyebbre ásták magukat a süppedős homokban, ahelyett, hogy előre mozdultak volna. Lepattantunk a platóról, és aki odafért erőből tolta a járművet.
VIDEO
A naplemente minden este a vörös homokos tájjal, és a még vörösebb sziklákkal szegélyezve valami elképesztő látvány volt. A finom puha homokot élvezetel szűrögettem egyik kezemből a másikba.
Ahogy a nagy narancssárga korong alábukott, szorosabbra húztuk magunkon a kabátot, és a sálat is a nyakamra tekertem, mert hirtelen nagyot zuhant a hőmérséklet.
Előre féltem, hogy mi lesz velem aznap éjjel a sátorban. Nos, négy takaró alatt túlélhető volt az éjszaka, de nem mondom, hogy visszavágyom.
Az este viszont valami elképesztő élmény volt a sivatagban, a csillagok alatt mindenféle fényszennyezéstől távol a beduin házigazdáink társaságában. Először is olyan vacsorát varázsoltak nekünk, hogy az állunk leesett. Amíg mi a sivatagban rallyztunk, addig ők gondosan beástak a föld alá egy egész királyi lakomát. Este a tábortüzet körülállva alig hittünk a szemünknek, amikor a parazsat félrekapirgálva egy három emeletes sütőt emeltek ki a föld alól megpakolva mindenféle finomsággal (húsokat, zöldségeket puhítottak, pároltak egész nap a tűz alatt, amik a lassú sütés következtében elképesztően puhára és ízletesre sültek). Aztán beduin népi táncot tanítottak nekünk, meséltek, és élvezték a saját showjukat velünk együtt.
Tevegelés a sivatagban
Tudom sokakban ellentétes érzést vált ki, de én szerettem volna kipróbálni egyszer a tevegelést. Plusz azt gondolom azzal, ha kipróbálod támogatod pár dínárral az állat gazdáját, ami közvetetten hozzájárul az állat jólétéhez is. Kellemesen elbeszélgettem a gazdával a körülbelül negyedórás tevegelés alatt. Megtudtam, hogy 6! gyereke van, és 1 felesége. Jelen pillanatban ez az állás, de amúgy tervez még vagy 3-at. Mármint feleséget. Csak ahhoz ugye tőke is kell. Kedvesen felajánlotta, hogy lehetek a 2. felesége, de persze csak ha szeretnék, semmi erőszak. Megkérdeztem, hogy nekem is lehet-e több férjem. Nevetett de azt mondta nem, az nem úgy megy. Mondtam hogy köszönöm akkor még gondolkozom az ajánlaton.
Ez egy más világ, nem jobb, nem rosszabb. Más. Nagyon más. Kicsit olyan mintha időutazáson vettem volna részt. Attól függően, hogy az ország mely részén jártunk úgy változott az időgép számlálója. A nagyvárosokban csak pár évtizedes a „lemaradás” de Petrában, vagy Wadi Rumban járva simán lehettünk volna pár száz évvel korábban is.
Aqaba és a Vörös-tenger
Aqaba viszont teljesen más. Nyüzsgő, élettel teli turistaparadicsom. Azt nem mondom, hogy nyoma sincsen a szemétnek, de itt konkrétan foglalkoztatnak azért embereket, hogy kis pálcákkal/szemétszedésre alkalmas eszközökkel a kezükben járják az utcákat, és összeszedegessék akár a cigarettacsikkeket is. Számos lehetőség adódik itt a kikapcsolódásra.
A strandok hol apróbb, ahol nagyobb kavicsokkal övezettek, erre érdemes készülni úszócipővel! Itt nagyon vegyes a közönség, turisták és helyiek egyaránt látogatják a strandot. Ezért fogsz látni európaiakat falatnyi bikiniben, és helyieket teljes csadorban a vízben. Bizony, totál beöltözött arab nők sétálgatnak csuromvizes ruhában a parton.
Itt különösen igaz, de az egész országra jellemző, hogy érdemes ott enni, ahol a helyiek esznek, elképesztően kedves és bőséges kiszolgálás fog várni pár dínárért, épp ezért szerintem nem érdemes a fancy éttermeket megcélozni. Bártan együnk az út menti kisebb helyeken, vagy a piacon a bódéban.
Angolul pedig szinte mindenhol beszélnek, sőt néha magyarul beszélő helyiekbe is belebotlik az ember:
Aqaba kikötőjében sétálva egy hajós pasi szólított meg minket. Természetesen az első kérdése az volt, hogy honnan jöttünk (ezt szinte mindenhol elsőként kérdezték tőlünk).
Miután mondtuk, hogy „Hungary”. Mutatta, hogy vegyem le a napszemüvegem!
Levettem.
Belenézett a szemembe és egész egyszerűn annyit mondott magyarul, hogy: Te nem magyar!
Odaállt anyum elé: Te se magyar!
Ment ez mindaddig amíg apumhoz nem ért, (akinek a legvilágosabb szeme van hármunk közül)
Á, te magyar!
Értetlenül néztünk rá, amikor rákezdett az ismert nótára:
„Az a szép, az a szép akinek a szeme kék…”
Hát, ezt nem láttuk jönni.
A vörös-tengeri könnyű búvárkodás (snorkelezés) persze nem maradhatott ki
Befizettünk egy 3 órás hajótúrára, aminek keretében az aqabai kikötőből egy nagyobb hajóval elvittek minket délnek Szaud Arábia felé. Már ott érdekesnek ígérkezett a dolog, amikor megérkeztünk a kikötőbe. Viszonylag nyáriasan öltöztünk (25-26 fok volt napközben) és amivel szembe találtuk magunkat az egy nagyobb, konszolidáltan, hosszú ruhákba, fejkendőkbe bugyolált nyugdíjaskorú társaság volt. Itt kicsit elkezdtem aggódni, hogy vajon hogy fogok én előttük (velük???) bikinire vetkőzve ugrálni és snorkelezni a Vöröstengerben?
Szerencsére hamar megoldódott a dolog, mert a hajóút szervezők is hamar meglátták az ellentmondást a szituációban, és gyorsan megnyugtattak afelől, hogy a snorkelezés nem marad el, csak majd külön kishajóval visznek ki a korallzátonyokhoz.
Addig is én a nagy hajó orrában foglaltam helyet, élveztem, ahogy hasítunk a vízen, ahogy a nap sugarai beborítottak, ahogy a finom szél borzolta a hajam, arra gondoltam, hogy ilyen érzés szabadnak lenni, és hogy ilyen, amikor „jelen” vagyok, amikor nem a telefont nyomkodom, amikor nem munkára, vagy bármi más kötelezettségre gondolok, csak egyszerűen élvezem ami megadatott ott abban a pillanatban. Pont mint utitársaink, akikről egyébként időközben kiderült, hogy izraeliek, és amint megszólalt a zene a hangosban, úgy táncoltak, mintha nem lenne holnap:
VIDEO
Ezt az érzést csak tovább fokozta amikor búvárpipával a számban, búvárszemüvegben az arcomon, és mentőmellénnyel a testemen (elég nagy hullámok voltak, és nem akartam kockáztatni) belevetettem magam a korallok, halak, és tengericsillagok világába a Vörös-tengerbe. Azt sem tudtam hová kapjam a fejem, a kis színes halak boldogan cikáztak karnyújtásnyira tőlem, sőt a veszélyes tűzkorallok is csak pár centire a vízben lebegő testem alatt integettek felém. A látvány magával ragadott, egy tökéletesen békés világ várt lent, amit nehéz szavakba önteni. MEgmutatni pedig sajnos nem is tudom, hiszen sem telefon, sem víz alatti fényképezőgép nem volt velem. De ha megfogadtok egy tanácsot, ha ilyen esélyetek adódik, hogy korallzátony mellett búvárkodhattok, semmiképp se hagyjátok ki!
Leginkább itt éreztem azt, hogy nyaralok. Jordánia minden városa/élménye másért volt különleges és életre szóló, de az aqabai utolsó pár nap kellett ahhoz, hogy feltöltődve, kipihenve térjünk vissza a budapesti esős-hűvös novemberbe.
Ó, és majd elfelejtettem, az aqabai hotel tetőteraszáról körbekémlelve négy országot láthattunk. A Vörös-tenger túlpartján Egyiptom partjai vesztek a homályba, északra Izrael, és Eilat városa tündöklött, tőlünk délre Szaud Arábia; mi pedig Jordánia szent földjén álltunk. Mekkora flash!
Az utolsó napok Jordániában
Az utolsó pár napra már sokkal magabiztosabban nyitottabban, és barátságosabban mozogtam az arabok között. Így amikor egy fűszerárus azzal a felkiáltással, hogy szerelmes lett a mosolyomba, behívott a fűszerboltjába, hogy igyunk a teájából (mert az szerencsét hoz neki, már cseppnyi ellenállás sem volt bennem), hagytam, hogy eljátssza a hősszerelmest, aki Jordánia összes tevéjét összegyűjtené azért, hogy a szüleim hozzá adjanak feleségül.
Fel is festett egy idilli képet, hogy ha hozzámennék akkor nem lenne semmi dolgom, maximum a fűszerek körül kellene besegítenem (meg gondolom szülnöm kellett volna egy rakat gyereket) de a részletekbe már nem mentünk bele, mert idő közben lelkesen magyarázni kezdett a fűszerekről. Melyik honnan származik, melyikben milyen növények vannak. Párat meg is kóstoltatott velünk, és amelyik ízlett abból frissen megőrölt egy jó adagot, bezacskózta, és összekészítette nekünk. Majd az üzlet nyélbeütése után (mármint a fűszervásárlás, nem a lánykérés) megkínált bennünket a teájából is. Komolyan, ott a tea olyan, mint egy magyar faluban a pálinka, minden házban előkerül a saját főzésű fekete forró nedű.
És egy utolsó kedves-vicces szívemet melengető kis történés. A helyszín újra Madaba, visszatértünk a kiinduló helyre. A gép indulása előtt volt még pár óránk, amit el akartunk ütni, és ami pont elegendő volt arra, hogy a túra szervezőjének (anyumnak) „levadásszunk” egy kis szuvenírt, egész pontosan egy fából készült teveszobrot.
Megálltunk egy szimpatikus üzlet előtt, és alkudozni kezdtünk egy csinos kis tevére. Sikerült is egy mindkét fél számára elfogadható árban megegyeznünk, bementünk a boltba, hogy fizessünk, természetesen kaptunk invitálást egy teára is. Volt még időnk, így nem visszakoztunk. Átvezetett bennünket a szomszédos kis mozaiküzletbe, ahol a különleges mozaikcsészékbe mentateát szolgált fel nekünk. Idő közben kiderült, hogy a csészéket is ő csinálta, és egyébként mozaiktechnika oktatással foglalkozik. Kifejezetten intelligens, tanult ember volt, és beszédes kedvében volt, így nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem tőle:
Talán buta kérdés, de tényleg vesznek még tevékért feleséget Jordániában?
Nem, dehogyis már nem. Ha 70 évvel ezelőtt jössz ide, akkor még talán….. Nevet, és hozzáteszi: Ma már csak kecskét kell vinni az örömapának.
Erre én is felkacagtam persze. Mondtam, hogy baromi jó a humoruk.
Egyetlen megjegyzés még azoknak, akik ide terveznek utazni, és ugyanúgy végigjárnának minden nevezetességet Északtól-délig, mint ahogy mi tettük. Érdemes úgy repjegyet foglalni, hogy Amman-ba érkeztek, de visszafelé már Aqaba-ból repültök, így nem kell visszafelé is megtenni azt a háromszázakárhány kilométert, és több időt tölthettek a Vörös-tenger partján lábat lógatva.
Olvastad már a Jordániai utazásunk első részét? Nem? KATT IDE, itt megteheted!
És a másodikat Petráról a sziklákba vájt beduin váosról? Nem? KATT IDE, itt elolvashatod!
