Srí lankáról egy 3 részes bejegyzés sorozat készült, amennyiben az összeset el akarod olvasni, akkor ITT kezd az „utazást”.
Srí Lanka 7. nap – Yala National Park szafari, majd óceánparti érkezés
A szokásos hajnali keléssel indítottuk a napot, hogy a Yala Nemzeti Parkhoz érkezve már világosban várjanak bennünket a vadállatok. Egy kis dobozkában elemózsiát is kaptunk az útra, nehogy éhesek maradjunk, majd nyitott terepjárókba szuszakoltuk magunkat. Mivel a lábam nem fért el az előttem lévő széktől, így egy kis szerelésre volt szükség szék szinten. Na ebből kifolyólag csúszással indultunk a többiek után, de ez nem okozott problémát sofőrünknek, aki hamarosan behozta a hátrányt, csak úgy lobogott a hajunk utánunk, már akinek volt. A napfelkelte már szinte a bejáratnál ért bennünket. Sofőrünk megvette a belépőjegyet, majd indultunk a nagy túrára. Még a park bejárata előtt egy pocsolyában krokodil pajtás unta meg szemlélődésünket, és inkább tovább állt. A park bejáratánál lévő nagy kapu tetején megpillantottuk második vadállatunkat, egy pávát, aki pont akkor nyújtóztatta ki merev faroktollait. Nos hát ezek után vártuk a nagy fogást, hogy mikor is bukkan elő. Csak vártuk, csak vártuk, csak vártuk….. Közben rengeteg pávát, fajdkakast, különféle madarakat, őzeket, vízi bivalyokat, vaddisznókat, majmokat láttunk, csak a nagy fogás maradt el. Még. Mentünk árkon-bokron (na jó, azért ott nem) keresztül, hatalmas pocsolyákon átvágtatva, míg egyszer csak meg nem láttuk a nagy vadat, egy magányos elefántot a távolban. Sajnos közelebb nem jött, mi meg nem tudtunk közelebb menni, így maradt csak egy távoli szemlélődés a nagy vadról a vadonban ☹. Leérve az Indiai Óceán partjára, elővettük elemózsiás csomagunkat, és a varjakkal együtt megreggeliztünk. Visszaszállva a terepjárókra vártuk az új csodát…hátha. Hamarosan jött is egy nagy riasztás, a sofőrök egymás közötti kommunikációja hihetetlen volt, olyan szinten gyűltek egyszerre össze egy helyen, hogy csoda volt látni azt a rengeteg dzsipet, ahogy tolonganak, szinte egymásnak ütköződve próbálják nekünk turistáknak mutatni, hogy mit is kellene látnunk a bokorban. Nos egy leopárdot kellett volna látnunk, aki pont akkor bújt be a bokorba. Az elől lévő terepjárókban biztosan jobban volt látható, de én legalább a testét és a farkát láttam, a fejét meg hozzáképzeltem, gyerekkori iskolás könyveimben lévő fotók alapján 😊. Aztán szétviharoztak a terepjárók, új prédára várva. Visszafele úton még két magányos elefántot sikerült becserkésznünk, de sajnos a világért sem akartak közelebb jönni hozzánk, így egy picit szomorúan ért véget a szafaris kirándulásunk, hogy nem sétált át az úton előttünk egy nagy elefántcsorda kis elefántgyerekekkel. Helyettük viszont kaptunk egy varánuszt, aki nyugodt lélekkel sétált át a dzsipünk előtt, úgyhogy végül is megnyugodva tértünk vissza szállásunkra. Talán majd legközelebb nagyobb szerencsénk lesz, vissza kell térnünk (ide is).
Elhagyva a hotelt, elindultunk a rizsföldek között utolsó szállásunkra, Unawatunára. A Joe’s Resort nyerte a hotelek közötti versenyt, (legalábbis nálunk) a tetőn lévő medencéje miatt. Ezt már annyira sokszor ki akartam próbálni, hogy milyen is egy ilyen medencéből a naplemente, egy üveg pezsgővel a kezedben csak bámulni a lemenő napot, ahogy alábukik az óceánban. Mondhatom, fantasztikus. Ez beégett a retinába, szerintem nem csak az enyémbe.
A hotelből kilépve egyből a homokos parton találtuk magunkat, a lassan mélyülő, átlátszó víz kellemesen meleg volt, nem is számítottam ennyire melegre. Se hínár, se szemét nem volt itt, de sajnos az elővilág sem volt túl látványos a víz alatt. Elvétve pár kis halacska azért megjelent a lábunk mellett. A hotel „gondnoka” már reggelente integetett fel hozzánk az erkélyre, hogy foglalja-e a napágyakat, és hány főre. Pár rúpia azért mindig megtette a hatását.
A tisztaság három csillagos hotel révén úgy is mondhatom megfelelő volt, bár ezzel nem volt mindenki teljesen megelégedve. Volt, aki szobacserét kért, de mi tökéletesen elvoltunk ebben a négy napban. Erkélyünk az óceánra nézett, pálmafákkal ölelve (igaz az étterem sátrát is nézegethettük), meg a kis mókusok is ott futkároztak, úgyhogy elégedetten konstatáltuk a helyünk. Az eső szinte minden délután megeredt, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment, és utána megint irány volt az óceán.
A reggeli bőséges volt, igaz nagyjából mindig hasonló, de ebben a pár napban ez bőven elviselhető volt. Minden reggel az ajtó előtt várt bennünket egy üveg palackos víz. Inni mindig csak palackos vizet ittunk, (á dehogy is, Lion sör volt a nyerő, igaz elég húzós áron, de hát nyaralni ment az ember lánya/fia) de fogat mosni és tisztálkodni tökéletes volt a csapvíz is (azért a hazai fertőtlenítőt, biztos, ami biztos alapon nem hagytuk ki). Többször próbáltuk a vacsorát Joe’s-nál, nagyon finom volt az is, bár egy „kicsit” más tempóban folyt a kiszolgálás, mint nálunk. Volt, hogy a leves már a második fogás után került ki, hiába kérted előbb, vagy a főfogáshoz kért sült krumpli már csak a vacsora végén került az asztalra. De a sör mindig hideg volt, így ez kárpótolta a társaságot.
Első este kötelezően körbejártuk a partot, szinte átsétáltunk a másik végéig, a Welle Devalaya pagoda aljáig, közben hallgattuk az egyfolytában éneklő buddhista mantra hangját. Útközben kerestük a megfelelő vacsora helyszínét, a homokos parton, az óceán mellett, gyertyafényes kivilágításban. Ezt elég hamar meg is találtuk, hiszen ilyenkor minden kifőzdés kitelepül a partra, és várja a betévedő vendégeket. Az én vacsorám nem igazán nyerte el a tetszésemet, na meg a pirosnak hitt asztalterítő is hagyott némi kívánnivalót maga után, így a döntés biztos volt, ide többet nem jövünk. Másnap, kicsit távolabb a pirostól, találtunk egy zöld asztalterítőkkel terített asztalokat, és láss csodát, magyar nyelvű invitálást a vacsorára. Egy fiatal srác volt, aki több évig élt Budapesten, jól beszélte a nyelvet, csak visszavágyott Srí Lankára, így gondolta itt alapít bizniszt. Ez valószínűleg be is jön neki, hiszen a frissen sült étel nagyon finom volt, mindenki maga választotta ki a hűtőpultban lévő halat (vagy ami ott található volt), hogy melyik is végezze a tányérján. A kiszolgálással sem volt gond, sőt a nyaralásunk végére Budapest is felkerült a távolságoszlopára, amit az elején hiányoltunk Tőle.
Első esténk éjjelén a hotelben hatalmas zajra ébredtünk. Mintha ágyúk dörögnének, fegyverek ropognának. Egy gyors törölközőbe csavarodás után kinéztünk, és hatalmas konvojt láttunk, akik mindenféle tűztáncot jártak, és hangos petárdákat dobáltak (talán, mintha úgy hallottam volna). Ez talán egy helyi, falusi ünnep lehetett, ezt ünnepelte a sokaság, ami nagy hagyomány lehet a szigeten.
Srí Lanka 8. nap – Wijaya Beach – Turtle Beach
Reggel „kipihenten” ébredve megreggeliztünk, majd megmártóztunk az óceánban, megittuk a jól megérdemelt Lion sörünket, homokoztunk kicsit a csillámló homokban, majd délben úgy döntöttünk, hogy megnézzük a teknős beachet, hátha valóban látunk ott tekiket. Mivel bejárható távolságra tűnt a dolog, így gyalog indultunk el a déli forróságban az úton, ami egyáltalán nem volt veszélytelen. A száguldó tuk-tuk-ok, és az őrülten előzgető buszok elől nem győztünk félreugrálni. Útközben láttuk a koggala horgászok pecabotjait, sajnos a horgászok már nem voltak ott, bár az elmondás alapján pár rúpiáért akár rá is ülnek a botra. Kis tétovázás után, egy hotel bejáratánál befordulva, körülbelül 25 perces séta után megtaláltuk a beachet, ahol rögtön tengeri moszatot is kellett venni, hogy etetni tudjuk majd a teknőcöket, valamint napernyős napágyakat is bérelni, hogy meg ne süssön bennünket a nap túlzottan. És láss csodát, ahogy a vízbe léptünk, sok-sok kis és nagyobbacska halacska úszott bennünket körbe, és bizony a teknőcök is ott voltak. Ez megint egy hihetetlen élmény volt, ott etetni, simogatni őket, megvizslatni a páncéljukat, ami mindegyiknek más mintát rajzolt ki, és szerintem ezt ők is nagyon élvezték, nem győzték nyelni a sok finomságot, mint teki a moszatot 😊. Miután mi is elégedettek voltunk, megeredt az eső, így kissé ázottan kénytelenek voltunk beülni egy pizzára a parton. Mint kiderült, ez volt az a hely, ahol a legjobb pizzát sütik a környéken. Tanúsíthatom.
Az esti program szintén séta volt, de most a Neptun Bay hintáinál kisétáltunk az utcára, ahol a rengeteg árus között mindenki megtalálta a maga ajándékainak valót. Rengeteg fafaragás, ékszerek, teák, ruhák garmada várta, hogy eljusson egy másik földrészre. Ezek után betértünk a fent említett zöld asztalterítős vacsoránk helyszínére, és megettük az általunk kiválasztott piros halacskát, nagyon finomra sütve (még én is ettem belőle, nekem személy szerint az egyik felét kifilézve, egyetlen szálka nélkül tette elém Kasun – örök hála érte).
Srí Lanka 9. nap – Koggala túra – Templom-sziget- Fahéj sziget – Galle
Ezt a programot ajándékba kaptuk Zsuzsáéktól, szabadon választható jelleggel, de ha már itt járunk, akkor lássunk világot. Reggeli után elbuszoztunk a Koggala-tóig, ahol csónakokba szálltunk, hogy megismerjük a Fahéjszigetet. Út közben meg-megálltunk pár fánál, ahol először nem is tudtuk mit is kellene néznünk. Aztán ahogy a csónak aljából előkerültek a gyümölcsök, úgy jöttek le a fáról a kis majmocskák is, hogy kóstolót kapjanak a finomságokból. Nagyon szívesen fogadták a kezünkből, látszott, hogy nem félnek az embertől, hozzá vannak szokva ehhez a kényeztetéshez.
A csónakokkal elhaladtunk a Madár-sziget mellett, amely a csodálatos élővilágáról híres. A Templom-szigetnél megálltunk megnézni a Buddhista templomot, ami mellett szintén található egy Bodhi fa, Buddha megvilágosodásának fája. Amint kiszálltunk a csónakból, egy varánusz várta érkezésünk, de a sok szelfit hamar megunta, így gyorsan visszaúszott a tóba. A Fahéj-szigeten meglátogatunk egy ott élő családot, akik a fahéjtermelés és feldolgozás rejtelmeit mutatták meg. Kipróbálhattuk, hogyan is őrölik még mindig kézzel a fahéjat, valamint a lakóházukban is végig vezettek bennünket. A bokrokon száradó ruhák látványa végig elkíséri az embert egész Srí Lankán. Aztán meglátogatunk egy fűszerkertet, ahol bemutatták a szigeten termesztett és főként Ájurvéda gyógyításra használt fűszereket, növényeket. A maradék rúpiákon még itt is túl lehetett adni. Ezután ellátogatunk a teknősfarmra, ahol a teknősmentésről kapunk egy kis információt, és kézbe is foghattuk a nagyon picurka teknősbébiket is. Ezzel a program véget ért, visszaindultunk hotelünkbe.
Mivel még mindig nem fáradtunk el teljesen, így gondoltunk egyet, és a csapat közös döntése alapján ki kellett próbálnunk a helyi buszjáratot is, így estefelé még bementünk Galléba. Ahogy kiléptünk a hotelből, már jött is egy busz, aminek a sofőrje valószínűleg érzékelte, hogy mi pont arra a buszra szállnánk fel, így hirtelen lefékezett (hogy hol is volt a buszmegálló?…) és a társaság gyorsan felugrott a buszra (7 fő). Már láttunk rengeteg buszt az itt tartózkodásunk során, de ami fogadott bennünket hatalmas élmény volt mondhatom. Pár rúpia volt csak a buszjegy, mondhatni ingyen volt, de a hangulat, a hangos zene, a vibráló fények, a tv a busz elején fantasztikus buli hangulatot teremtett azalatt a pár perc alatt, míg Galléba értünk. Leszállva a buszról, már láthattuk az erőd hatalmas, tekintélyt parancsoló falait, így csak azt az irányt kellett követnünk, hogy célba érjünk. Az utcákon nagyon sok régi, elhagyatott épület, holland, portugál és angol stílusban áll, ami egykor nagyon patinás lehetett. Sírt a lelkem, hogy mennyire szépek is lennének ezek eredeti állapotukban, vagy legalább nem ennyire lepusztulva. Vannak azonban nagyon szépen felújított házak is, főleg a világítótorony környékén. Megcsodálva a naplementét, ami olyan vörös, narancs és soha nem látott színekben játszott, hogy ámulva tudtuk csodálni. Visszafele megkóstoltunk egy ütős koktélt az egyik bárban (a nevére már nem emlékszem, se a báréra, se a koktéléra….), bolyongtuk kicsit a ruhaboltok között, és visszatértünk a buszmegállóba. Egy kis lábsérülés miatt (na nem az enyém, hanem a drága párom lába alól csúszott ki a talaj, de félreértés ne essék, nem a pia miatt) kicsit nyugtalanabb hangulatban szálltunk fel a buszra, ami természetesen ismételten hozta a buli hangulatot. Mivel fogalmunk nem volt róla, hol is kellene leszállnunk, így a kalauz segítségére voltunk hagyatkozva. Pár perc séta után meg is érkeztünk a hotelba, ahol first aid segítséget kapott a kedves párom, a Dettol mindenre megoldás volt, így a tintahalas vacsoráját már gondtalanul fogyaszthatta el. Köszönet a csapatnak és hotel mindenesének!
Srí Lanka 9. nap – Bálnales Mirissza partjainál
Ám ezzel még nem ért véget a Srí Lankai nyaralásunk! Egy kis hajnali kelést beiktatva, hogy el ne szokjunk tőle, bevállaltunk egy bálnalest, na persze csak nagy hajóval. A csapatban lévő, és angolul jobban beszélő tagjainknak köszönhetően valósult meg ez a program, akik nem elég, hogy a bálnales árát is lealkudták 10 $-al, hanem még az oda-vissza utat is ingyen kaptuk, na nem busszal, hanem tuk-tuk-al (mert egyszer ezt is ki kell próbálni) . Így kora reggel már száguldottunk is három tuk-tuk-al, kilencen. Szerintünk egy tuk-tuk 2 személyes volt hátul, plusz a sofőr elől, de hát ez Srí Lankai méretekkel mérve bőven elég is lett volna. De mi hátul hárman ültünk – magyar méretekkel….no para, egyik kéz itt, a másik ott, egyik láb valahol, a másik sérült láb meg még valahol. A borzasztó forgalomról nem is beszélve, párszor összenéztünk, mikor a velünk szembe jövő buszt vagy teherautót megláttuk, de sofőrünk csak annyit mondott: crazy bus , majd száguldottunk tovább, hallgatva az egyfolytában dudáló járműveket! Mert dudaszó nélkül nincs Srí Lanka! Mire megérkeztünk a háromnegyedórás út után, mégiscsak összeszedte mindenki a maga kezét és lábát (mondjuk a sérült lábbal nem cseréltem volna). Miután megvettük a jegyet, már indultunk is a kikötőbe. Ezt el sem lehetett volna téveszteni, olyan szagok, illatok keveregtek a levegőben a rengeteg halászhajó miatt, hogy öröm volt már végre kihajózni az óceánra. Hát én még ennyit nem hajóztam egyfolytában az biztos. De legalább tényleg nagy hajóval, egy katamaránnal hajóztunk ki, nem pedig egy kis lélekvesztővel. A reggelire kapott csomagokat letettük magunk mellé, megenni nem mertük, mivel eléggé hullámos volt az óceán, és bizonyos okok miatt jobbnak láttuk inkább eltenni későbbre. Hajóztunk, hajóztunk, kémleltünk, leselkedtünk, de pár viháncoló delfinen kívül a bálna nem akart előjönni. Persze nagyon örültünk a delfineknek is, de hát mégiscsak bálnalesre jöttünk. Órákon át hullámoztunk, néha a tengerész fiúk kiültek a hajó oldalán lévő oszlopokra, hátha onnan jobban látnak, de a bálna csak nem akart jönni. Körülbelül 5 órája hánykolódtunk a háborgó tengeren, és már majdnem a kikötőhöz értünk, a reggelinket is már megettük végre, mikor valamelyik mellettünk lévő hajóról jöhetett egy jelzés (mint a nemzeti parkban a dzsipeknél) hogy valahol valaki bálnát vélt észlelni. Ebben a pillanatban összes lélekvesztő, kis hajó, közepes hajó, nagy hajó egy irányba fordult, és indult vissza az óceánra, velük együtt természetesen mi is (a reggeli most már mindegy volt). Mire odaértünk, már a többi hajó is ott volt, szinte egy hatalmas kört alkottunk a sok hajóval, de a bálna csak nem akarta felfedni magát. Így visszaindultunk a kikötőbe a több mint 6 órás hajókázás után. Sajnos ez a kirándulás is úgy ért véget, mint a szafari, a nagy wow elmaradt. Attól függetlenül nagyon jól éreztük magunkat, és a visszafele utat is élveztük a tuk-tuk-on, majd szerencsésen meg is érkeztünk a hotelba, és jöhetett a szakadó eső.
Srí Lanka 10. nap – Nyaralunk!
A mai napot a pihenésnek szenteltük. Végre! Azért a csapatban voltak olyan elvetemültek, akik hajnali horgászatra mentek. Mondjuk engem a horgászat nappal sem érdekel, nemhogy hajnalban. De mivel olyan ügyesek voltak, hogy halakat is fogtak, így mi is jól jártunk velük, hiszen a hotel konyhásai voltak olyan kedvesek, hogy megsütötték a halakat vacsorára. Mivel a csapatból már többen is távoztak aznap, így búcsúvacsorának is nevezhetjük a nagy hal lakomát. Amíg ők keményen dolgoztak a horgászattal, mi pihiztünk a fák alatt az elmaradhatatlan Lion sör strong változatával. Mondhatom jól esett ez is, az is. Nem messze a hoteltől volt egy piás bolt (mert Srí Lankán nem lehet mindenhol szeszes italt kapni, csak bizonyos boltokban). Túl messze nem kellett menni érte, bár itt sem volt sokkal olcsóbb, mintha a hotelben vettük volna meg, de út közben megnéztük, hogy az előző nap lerombolt betonkerítést (egy nagy teherautó tarolta le) hogyan is építették újjá egy nap alatt. Nem okoztak csalódást.
Este megettük a búcsúvacsorát, örültünk, hogy egy ilyen lelkes, jókedvű, vidám, segítőkész emberekkel hozott össze a jó sors minket. Mit is várnánk, hiszen Magyarok vagyunk, és a Magyarok külföldön összetartanak .
Srí Lanka 11. nap – Nyaralunk!
Elérkeztünk a szigeten töltött utolsó napunkhoz sajnos, amit szintén csak pihenésre szántunk, hiszen nyaralni és pihenni jöttünk. A gondolat ez volt, de mivel nem ijedünk meg a spontán dolgoktól sem, így ismételten elindultunk elbúcsúzni a teknősöktől, hiszen pihenni otthon is lehet, teknőcökkel pancsolni meg nem. A már egyszer elmesélt úton végig haladva, most már célirányosan tudva, hol kell befordulni, hamar meg is érkeztünk. Ismét élvezhettük a teknősök közelségét, talán még több különféle halacskát, tengeri sünt láttunk, mint előzőleg. A parton most apály volt, így ezt az oldalát is megismerhettük a helynek. A mellettünk lévő oroszok (rengetegen vannak, szinte mindig minket is annak néztek) több tucat nyers osztrigát bevágtak ott helyben, amit a halászok bontottak fel ott abban minutumban. Hát jó étvágyuk volt az biztos, én olyankor mindig odébb álltam, kicsit fura lett a gyomrom ilyenkor. Aztán szomorú búcsút intettünk a teknősöknek, és visszamentünk a hotelba. Hogy ismét szerencsém legyen, a felettem lévő fáról egy kedves madár megajándékozott egy nagy plecsnivel a lábamra….ez persze számomra nem újdonság, mivel Seychelles-en is megkaptam már az első napon egy repülő kutyától – de ez majd egy másik történet lesz, most legalább az utolsó napon ért a szerencse „szele”. Aztán még készült homokból hóember is, mivel aznap a család közlése alapján nálunk esett a hó, így nekünk is muszáj volt kicsit sajnáltatni magunkat, hogy itt csak ilyen hóemberre futja. Aztán fürödtünk egy utolsót a tetőtéri medencében, megnéztük az utolsó naplementét, hogy örökre bennünk égjen ez a látvány, majd éjjel 11:30-kor elbúcsúztunk Unawatuna-tól, és indultunk a repülőtérre.
Sofőrünk pontos volt, majdnem 5 óránk volt a gép indulásáig, de mire mindenhol becsekkoltunk, pont eltelt az idő. Átszállásunk ismét Dohában volt, ott ismét megcsodáltuk a botanikus kertet, kisvasutaztunk egy kicsit, hogy teljen az idő, majd megkezdtük utunkat Bécs felé. Mindkét gép Qatar járat volt, a szokásos eszem-iszom járat. Panasz nem lehet a pilótákra, úgy tették le ezeket a hatalmas gépeket, hogy szinte észre sem lehetett venni a landolást. Köszönjük a jó Istennek, és minden közreműködőnek, hogy megérhettük ezt az utat, soha nem feledjük az biztos.
Srí Lanka hoztad, amit vártam, és remélem, hogy egyszer még visszatérek, és meglátom azokat a csodákat is, amik most rejtve maradtak előlem, tudom, várnak még csodák!
