Ha valamit kitalálok magamnak, akkor azt tűzön-vízen át véghez viszem. Pontosan így történt ez az első SpartanSprint futamommal is.
Thor – ahol felkészültem a Spartan versenyre
Év elején csatlakoztam egy underground edzőteremhez, ami szinte szöges ellentéte a mindenki által ismert különböző gépekkel telepakolt, szaunával, esetleg wellness részleggel megspékelt edzőtermeknek. A Thornak megvan a sajátos hangulata, amibe gyakorlatilag az első pillanatban beleszerettem. Egy légtér, sok ember, súlyok, guggoló keretek, kissé puritán környezet, semmi fölösleges elem, mégis ott van minden ami kell, karnyújtásnyira.
Szóval ebbe az akkor még számomra teljesen ismeretlen, kissé talán félelmetesnek is tűnő környezetbe csöppentem bele januárban. Nyugi, csak elsőre félelmetes, amikor másodszor mész a kicsit eldugott, garázsok, és raktárak között megbúvó terembe már bennfentesnek érzed magad, te ide céllal jöttél, te ide tartozol. Hallottam már persze korábban is a Spartan versenyekről, vonzott is a dolog, de odáig valahogy sosem jutottam el, hogy be is nevezzek. Nem gondoltam, hogy képes lennék rá… az állandó kételkedés ugyebár, meg a kényelmes kis komfortzóna…pedig az ember (én legalább is) állandóan bizonyítani akar. Bizonyítani, hogy elég okos, elég szép, elég gyors, egyszerűen csak elég…
Amikor hallottam, hogy a versenyről beszélgetnek a teremben, akkor elkezdett derengeni, talán itt az ideje, hogy elég bátor legyek, és benevezzek. Aztán amikor egy nevező sajnos lesérült a verseny előtt, és eladóvá vált a jegye, akkor azt gondoltam, hogy ez lesz az, most bizonyíthatom MAGAMNAK, hogy képes vagyok rá, hogy képes vagyok erre is.
A Spartan verseny – Sprint
Nagyon sokat – hónapokat – készültem, készültünk a versenyre. Már a felkésülés maga is nagyon izgalmas és szórakoztató volt – persze közben küzdelmes is. Aztán eljött a verseny napja, izgultam persze, de ez az a fajta jóleső izgatottság, vizsgadrukk volt, amit akkor érzel, ha felkészülten mész a vizsgára, és négyesnél rosszabbat csak akkor kaphatsz, ha nagyon meg akarnak szívatni.
Szóval nagyjából tisztában voltam a határaimmal, de voltak bennem kételyek. A kötélmászást például élből elengedtem, a majomlétrától féltem (tudjátok, ez olyan, mint a játszótéren a mászóka, vagy mint egy vízszintes létra a magasban, aminek egyik fokáról a másikra a kezeddel kell áthimbálnod magad). A kételyeim ellenére is sikerült meglepnem magam.
A helyszín, és a start
Piros pont a szervezőknek, minden minimális várakozással, zökkenőmentesen ment (parkolóból buszos utaztatás a „Spártai helyszínre”, csomagmegőrző, stb.) A verseny utáni tusolás, átöltözés valóban eléggé spártai volt, dehát egy ilyen versenynél ne várjon luxusfürdőt az ember lánya ugyebár (okés, itt egy kicsivel jobb körülmények elfértek volna, de a leleményes spártai fiúk-lányok mindent megoldanak).
A közös bemelegítésnél – ahogy az egyik csapattárs fogalmazott – a zabszem a helyére került, és tudtuk, hogy mindjárt terepen leszünk, ahonnan nincs már visszaút, vagyis dehogynem, az mindig van, de nyilván nem fogunk megfutamodni várjon akármi is ránk.
Felszállt a rajtjelző piros füst, és 250 ember egyszerre lódult neki legyűrni mind a 24 akadályt 8,19 km-en keresztül. Voltak könnyebben teljesíthető, és voltak valóban nagy kihívást jelentő akadályok is, ritkán futok, így nekem eleve a viszonylag nagyobb táv is ijesztőnek hatott. Nem is mennék bele minden apró részletbe inkább csak az érdekes, számomra kedves pillanatokat emelném ki. Kapásból az elején 20/30 kg -os farönköket kellett emelkedőn és lejtőn elcipelni körülbelül 600 méteren keresztül.
Mellettem egy srác felkapott egy nagyobb farönköt, feldobta a vállára, körülnézett, majd gentelmanként előreszólt feltehetően a barátnőjének:
- Kicsim, vigyem a tiédet is?
Mivel semmi válasz nem érkezett elölről, úgy gondoltam, hogy a kedves felajánlást nem hagyhatom szó nélkül:
- Az enyémet viheted…
- Haha, abból balhé lenne…
Később több akadálynál láttam, hogy várják, segítik egymást, édesek voltak együtt.
Te hogy éled meg a kudarcot?
Amikor eljön az első idézőjeles kudarc, az első akadály, amit nem tudsz megcsinálni, mert leesel, lecsúszol, nem bírod felhúzni vagy megtartani magad, akkor két dolgot tehetsz, egyrészt bosszankodhatsz, felhúzhatod magad, hogy nem sikerült, másrészt viszont megcsinálhatod a 30 burpee (négyütemű fekvőtámasz) büntetést ami a sikertelen akadályok után jár, és futhatsz tovább azzal a gondolattal, hogy nembaj, megpróbáltam, a következő versenyemen majd ez is sikerülni fog! Csak rajtad áll, hogy melyik attitűdöt választod, én a másodikat javaslom, ez (is) csak egy játék.
És amikor jön egy nem várt sikerélmény… Amikor látod, hogy előtted fiúk-lányok, férfiak-nők nem, vagy csak nehezen teljesítenek egy akadályt, és eleve kételkedve állsz oda, de azért az esélytelenek nyugalmával csak megpróbálod, és végül eltalálod a dárdával a szalmabálát, és a többi versenyző, és a megfigyelő tömeg megtapsol, akkor büszkeség és öröm tölt el, és jóleső mosoly terül szét az arcodon, mert igen oké, kellett egy szerencsefaktor is, de basszus mégiscsak a te kezedből repült ki az a dárda! Utoljára kábé általános iskolában néptáncfellépés után kaptam tapsot közönségtől, szóval ezzel azt hiszem elmondtam mindent, hogy mennyire jól esett.
Sikerélmény után jött aztán a kötélmászás, amit én alapvetően úgy könyveltem el, hogy nekem ez a feladat 100%, hogy 30 db burpeet fog jelenteni. Megpróbáltam nyilván…de addig jutottam, mint legutóbb kisiskolás koromban, karból felhúztam magam, amíg bírtam tartottam, de lábtechnika híján kénytelen voltam feladni, és a bőszen burpee-ző tömegbe keresni magamnak egy szimpatikus helyet, majd leszámolni a magam kis büntetését 30 db négyütemmű fekvő formájában, sebaj, majd a következő versenyre elsajátítom azt a fránya lábtechnikát is!
Csapatjáték, vagy egyéni küzdelem?
És hogy mennyire csapajáték ez a megmérettetés? Végül is csinálhatod egyedül is, ha segítségre van szükséged, (mert például 165 cm-es alacsonyságodnak köszönhetően alig éred fel az akadály első fokát) biztos lehetsz benne, hogy lesz pár gáláns fiatalember, akik szívesen felsegítenek az akadályokra, de azért az mégiscsak más érzés, ha végig ott fut melletted egy csapattársad, akivel tudsz beszélgetni, aki tud segíteni, akinek tudsz segíteni, ha szükséges. Habár az akadályokra meg a saját gondolataimra figyeltem főleg, azért szerencsére nyitott füllel jártam, így ennek a kedves jelenetnek is fültanúja voltam:
Három lány sétált egymás mellett. Az egyik kicsit elhaló hangon, már-már a sírás szélén állva így szólt a többiekhez:
- Lányok, szerintetek nekem itt a helyem??? Menjetek nyugodtan, én besétálok meg burpee-zek…
Mire a másik sajátos stílusban megnyugtatta:
- Hülye vagy?! Együtt jöttünk, együtt is csináljuk végig!
Pont kérdezték tőlem a napokban, hogy voltak-e rossz/nehéz pillanatai a versenynek, olyanok amikor azt kívántam bárcsak ne indultam volna el. Szinte azonnal rávágtam, hogy nem, minden percét élveztem! Ez egyébként igaz is volt, mert az el nem végzett akadályok, és büntetés négyütemű fekvőtámaszok ellenére tényleg egy szuper és maradandó élmény volt az egész, aminek szinte tényleg minden percét szerettem. Kivéve talán azt, amikor a futástól és az akadályoktól felhevült testtel belecsobbantam a jéghideg vízbe. Az arcom mindent elmond azt hiszem, mondjuk nem életem képe lett az tuti, de azért megmutatom.
És amikor éjszaka álmodban újra az akadályokat csinálod végig, és azon agyalsz, hogy hogyan lehetett volna jobban csinálni, vagy hogyan lehetne jobban felkészülni akkor kezd benned körvonalazódni, hogy valószínűleg nem ez volt az utolsó Spartanod…
Ha van valami ami már régóta motoszkál bennetek, vagy szeretnétek kipróbálni valami újat, féltek valamitől, de ott van a gondolataitok mélyén, szerintem ne habozzatok, ne gondolkodjatok sokat, csak menjetek és csináljátok meg!
AROO
A többi sportal, életmóddal kapcsolatos írásomat itt találod.
