Lekanyarodtunk a főútról. Azt sem láttam, hogy egyáltalán van út a fák között. Szűk, sötét, árnyas fákkal övezett erdei úton kanyarogtunk az autóval. Világítás egy szál se, úgyhogy a körülöttünk lévő világból szinte semmit sem láttunk. Sofőrünk mégis magabiztosan vette be a kanyarokat, hiszen számtalansszor megjárta már ezt az utat. Kisvártatva a fák között a távolban fényeket pillantottunk meg, a kastély fényeit. Utastársam megkönnyebbülten sóhajtott fel, és vicceskedve megjegyezte, hogy „A béna horrorfilmek szoktak így kezdődni”. A sofőr nem reagált a megjegyzésre, csak haladt tovább a kísérteties fényben úszó kastély felé, miközben mosolyogva bámult ki a szélvédőn.
Így érkeztünk meg egy ködös novemberi péntek éjjel az isten háta mögé kettővel egy angol kastélyba, ami az otthont és a munkahelyet jelentette a következő másfél hónapban.
Picit talán túloztam a felvezetőben, de nagyjából tényleg így történt a dolog. Egyébként mindenki rendkívül kedves és segítőkész volt velünk (hát hiszen angolok). Dolgozni érkeztünk a York és Leeds között félúton, az autópálya menti erdőben „elrejtett” kastélyba, Hazlewood-ba. Novembertől januárig nagy a forgalom, a jövés-menés a kastélyban hiszen az ünnepek alatt az angolok is szeretnek kikapcsolni, és szívesen töltik a családdal egy csendes, nyugodt helyen a karácsonyt, szilvesztert. Jól jön ilyenkor a lelkes magyar munkaerő. Karácsonyi bulikon kívül számos esküvőt is tartottak itt, úgyhogy az ünnepek előtt sem unatkozott a kastély szorgos népe. Sokat tudnék mesélni, de most a kísértetsztorikra fókuszálok.
Minket is a kastélyban szállásoltak el egy bájos kis szobában, amelynek falát régimódi színes tapéta borította, függönyei nehéz robusztus darabok voltak, fürdőszobája pedig hatalmas és egy-egy fürdőköppenyt is rejtett számunkra. Szinte vendégnek érezhettük magunkat. Szinte, mert természetesen hamarosan megkezdtük a munkát.
De érkezésünk másnapján még nem kellett munkába állni, még volt lehetőségünk felfedezni a kastélyt és az őt körülvevő birtokot. Hozzácsapódtunk egy vendég-csapathoz, akik épp egy vezetett történelmi túrán vettek részt. Sikerült épp akkor becsatlakoznunk, amikor a csoport a kastély udvarán álló St. Leonards kápolnába tartott. (A kis puritán kápolnában vasárnaponként még ma is tartanak misét, a hónap első és harmadik vasárnapján.) Nade a lényeg, egy kedves vendégnek épp a templomban jutott eszébe megkérdezni, hogy „Vannak-e szellemek a kastélyban”. Hát persze, ők nagy valószínűséggel másnap szépen indultak is haza, mi meg másfél hónapot készültünk ott dekkolni. Nem annyira akartam tudni, hogy laknak-e szellemek a várfalak között. De akkor már késő volt. Az idegenvezetőnk óriási lelkesedéssel kezdett mesélni.
Szellemsztorik Hazlewoodból
- Állítólag nemrég épp a kápolnában „nyomoztak” szellemek után, mert az infravörös detektorok többször is mozgást jeleztek. Sőt, egy kétes eredetű fotó is napvilágra került, amin egy zavaros alak látható, amint áll a kápolna padjai között.
- Az egyik folyosón egy fekete ruhába öltözött figurát táttak sétálni, aki miután befordult a sarkon, eltűnt.
- Állítólag egy lelkész is eltűnt a kastély folyosóján, ahogy a könyvtárszobából a bálterembe tartott.
- Egy szobalány épp a Lavender nevű szobában takarított, amikor a fürdőben levő tükörben megpillantott egy árnyat. Azt hitte, hogy egy másik szobanlány már a fürdőt takarítja (általában párban jártak), de amikor beszélt hozzá, nem kapott választ. Bement a fürdőbe, hogy utána nézzen a dolognak, de addigra már nem volt ott senki.
- Egyik karácsony reggel egy vendég panaszkodott a recepción, hogy egész éjjel nem tudott aludni a síró kisbaba miatt. Mint kiderült előző este egyetlen kisgyermek vendége sem volt a kastélynak. (Miközben írom a sorokat esküszöm kiráz a hideg.)
- A Rose nevű szobában egy nő álmából ébredve megfeddte férjurát, hogy nem tud aludni, ha a szobában mászkál. Csakhogy közben a férj végig a fürdőszobában volt. Az est többi részét a pár a könyvtári kanapén töltötte.
Az első saját élmény
A templomban végighallgatva mindezt, biztos voltam benne, hogy kellemes álmatlan éjszakákat fogok eltölteni a kastélyban. Nem is kellett sokat várni az első „jelenésre”. Pár napja már ott voltunk, viszonylag sokat dolgoztunk, és esténként hulla fáradtan dőltünk az ágyba, sosem volt gondom az elalvással. Így volt ez azon az estén is.
Ahogy a fejem a párnára ért, már aludtam is. De az éjszaka közepén halk kopogást hallottam. Félálomban voltam, úgyhogy először arra gondoltam, csak álmodom. De aztán kisvártatva újra hallottam a ritmusos kopogást (tütürürüttü tü tü – ha valaki megmondja hogy ez minek a dallama/ritmusa, azt meghívom egy kávéra! :D)
Mi a…? A mi szárnyunkon aznap senki sem lakott, party sem volt a kastélyban, így nem lehetett egy vicceskedvű, eltévedt részeg vendég sem a kopogtató. Füleltem, a szememet olyan szorosra zártam, amennyire csak fizikailag képes voltam rá – nem akartam látni semmilyen árnyat, mozgó akármit a szobában, vagy fura alakot a tükörben – még a takarót is a fejemre húztam, biztos ami biztos. Öleltem a kispárnámat, és imádkoztam, hogy akárki is van (remélhetőleg az ajtó túloldalán) rövidesen továbbáll. Aztán a nagy koncentrálásban újra elnyomott az álom, és reggelig nem is hallottam semilyen furcsa neszt, de aztán ami reggel a folyosón fogadott…
Nem, csak viccelek, nyoma sem volt a kopogó szellemnek másnap reggelre, szürke munkás hétköznapok következtek.
Mindaddig, amíg nem találkoztam azzal a bizarr éjjeli recepcióssal
Nagyon fura szerzet volt, néha magában beszélt, és félt a kastély macskáitól – mondjuk ezt valahol megértem. Két fekete (mi más) macska lakott a kastélyban, és a folyosókon mászkáltak napközben, este meg a könyvtárszobába, vagy a recepció környékére húzódtak vissza a radiátorok közelébe. Néha a konyhán is megfordultak…Egyszer rám is a szívbajt hozta az egyik. Egy este az emeleti hátsó konyhából kellett levinnem valamit, a konyha aznap nem volt nyitva, tehát egy lélek sem volt bent, a lámpák mind lekapcsolva. Én sem kapcsoltam lámpát, mert a kintről beszűrődő fény pont elég lett volna, hogy megtaláljam amit kerestem. Ahogy a sötétben siettem a pult mögé, a kanyart bevéve hirtelen farkasszemet néztem az egyik fekete macskával. Olyan átható tekintettel bámult rám, hogy hirtelen a számra kellett tapasztanom a kezem, hogy fel ne sikítsak.
Nade visszatérve az éjszakai portásra, szerencsére nem sokszor találkoztunk vele, csak akkor amikor késő esti műszakban dolgoztunk egy-egy esküvő vagy karácsonyi buli miatt. Pakolászott, takarított, körbejárta a termeket éjszakánként, hogy minden rendben van-e, nem maradt-e bent vendég, koszos pohár, vagy egy macska…
A kastély
Jut eszembe, valójában nem is sokat meséltem eddig a kastélyról. Közel ezer éves történelemre tekint vissza a modernizált, egykor a Vavasour család birtokában álló kastély. Látszólag különálló épületeit átszövő, sokszor labirintusszerű folyosókon szinte bárhova el lehetett jutni. Hátsó lépcsők, amiket csak a kastély népe ismert és használt, kis helyiségek, ahol most takarítóeszközök állnak, de régen ott hallgatózhattak a kastély lakói. Könyvtárszoba telis-tele régi és új könyvekkel, titkos átjáró a könyvek között a hálórészre (tisztára Harry Potter feeling).
Óriási bálterem, és kényelmes bőrkanapékkal berendezett kávézószoba, ahol a komornyik a vendégek kérésére begyújt a kandallóban. Ó, és a falakon képek, festmények, absztraktok és portrék – ennek még jelentősége lesz!
Valahogy sosem nézegettem igazán ezeket a képeket, időm sem volt rá, meg valahogy affinitásom sem, mindaddig amíg az előbb említett éjszakai portás fel nem hívta egyre a figyelmem. Egyik este a recepció felé volt dolgom, amikor megláttam, hogy a portás a macskát hajkurássza. Még jót is mulattam rajta magamban, amikor meglátott, és odahívott magához. Teljesen random megkérdezte, hogy láttam-e már a nagyteremben AZT a képet a falon. Mondtam neki, hogy nemigazán néztem eddig. „Akkor menjek csak és nézzem meg jól. Ott lóg a kandalló fölött, óriási festmény, amely egy nőt, és a vadászkopóját ábrázolja.” Mondom jólvan megnézem – hátha akkor megnyugszik és békénhagy. Megnéztem, igazán ipozáns- mondtam neki. „És láttad a sötét háttérben meghúzódó kis szolgát is?”– kérdezte. Ööö, hát annyira nem néztem meg…
Tudod mi az érdekes azon a képen, azon a kis szolgán? Na elmondom én neked! Ha jól megnézed azt a képet, akkor talán meglátod rajta azt a kis gonosz figurát, a kis szolgálólegényt ott a nő mögött az árnyékban, de nem biztos, hogy ott lesz. Mert az az elképesztő azon a képen, hogy az a kis legény egyszer ott van, máskor pedig eltűnik a képről. Bizony-bizony, senki sem tudja, hogy hová lesz.
Na ezen a ponton kezdtem magam megint egy Harry Potter filmben érezni, csak annak egy horror verzióját képzeltem magam elé. Mondanám, hogy egy szavát sem hittem az ipsének, de onnantól kezdve akárhányszor abban a teremben volt dolgom mindig az volt az első, hogy megbizonyosodtam róla, a kis gonosz szolga ott van a képen, és nem vár rám valahol egy sötét folyosón, vagy a fürdőszoba tükrében…
