Így bókol a görög - görögországi élmények | Egészséges életmód inspiráció

Általánosságban véve szeretem a görögöket, nagy részük tényleg nagyon kedves, mosolygós, segítőkész. A szállásunk mellett levő kisboltban például szinte mindig kedvezményesen vásároltunk. A gyógyszertárban is pár euróval olcsóbban adta a gyógyszertáros az izületvédő vitamint (ha az ember egész nap talpon van és ráadásul márványlapokon, vagy a homokban ugrál, akkor biztony előfordul, hogy itt-ott fáj, pláne ebben a korban :D). Szóval szeretem ezt a népet, de el kell, hogy mondjam, van pár furcsa szerzet. Két hónapot töltöttem a görög szigeten animátorként, (a teljes szori itt olvasható), utána pedig pár napot Athénban turistaként. Ez idő alatt volt szerencsém ezt-azt tapasztalni, pár vicces szituációba belekeveredni, amiket. Elöljáróban elmondanám, hogy ez a bejegyzés abszolúte nem hiúságból született, egyszerűen csak megosztanám ezeket a szórakoztató kis sztorikat veletek is, mert engem minimum megmosolyogtattak, vagy épp meghökkentettek.

Esténként egy adag fagyi társaságában ki szoktam sétálni a tengerpartra, elfoglaltam egy napágyat, és a hullámokat hallgatva, az ezüsthidat bámulva, gondolataimba mélyedve elkanalazgattam a kedvenc hideg desszertemet. Egy hosszú, fárasztó nap után, – amikor már tényleg senkihez sem akartam szólni, csak élvezni akartam, hogy kicsit egyedül vagyok, hogy nem kell mosolyognom, és nem kell a vendégekhez szólnom – ez a pár perc maga volt a mennyország, kellett ahhoz, hogy másnap újra fel akarjak kelni, bevonszoljam magam a hotelbe, felragasszam a mosolyom, és kedvesen szóljak mindenkihez. Történt egyszer, egy ilyen meghitt, “romantikus” kis fagyizásom közben, hogy valaki a sötét és elhagyatott tengerparton felém sétált a semmiből. Okés, gondoltam először, más is szereti hallgatni a hullámokat, és sétál egyet a parton lefekvés előtt. De aztán amikor afelé a napágy felé vette az irányt, ahol én ücsörögtem, a közelembe érve pedig le is lelassított, megállt a kanál a kezemben, és felsandítottam.

– Leülhetek? – kérdezte angolul.
– Ööööööööö – de akkor már le is huppant a napágyra, közvetlenül a törökülésbe húzott lábam elé.

Ez akár egy romantikus love sztori kezdete is lehetne, de el kell keserítselek kedves olvasó, mert nem lesz holtodiglan-holtomiglan nyálas befejezés. Őszintén szólva kissé lemerevedtem a váratlan történéstől, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy lerúgjam-e az ipsét a napágyról, vagy futásnak eredjek. (Üss, vagy fuss) Végül tágra nyílt szemekkel a helyemen maradtam.

– Sorry, nincsenek barátaim, akarsz a barátom lenni?
– Öööööööööö. Te így szoktál barátkozni?
– Aham – és kicsit közelebb ült hozzám. Wow, lövésem nincs, hogy miért is nincsenek barátai… Annak ellenére, hogy egy icipicit megsajnáltam, jobbnak láttam, ha megtartjuk a távolságot.
– Bocs, sajnálom, tényleg, de én szeretném nyugiban megenni a fagyimat, és hazamenni, és nem túl komfortos, hogy így idehuppantál mellém. Menj el kérlek. – Két pislantáson kívül semmi reakció.
– Okké, akkor én megyek el. Fogtam magam felálltam, megszaporáztam a lépteimet, és pár stranddal arrébb újra kényelembe helyeztem magam. Kanalazom a nyamvadt olvadt fagyim maradékát, mire megint hallom, hogy valaki közeledik. Ilyen nincs…De szerencsére ekkorra már eljutott a tudatáig, hogy nem, ma sem lesz több barátja a facebookon (sem) és szépen továbbsétált. Azért megkönnyebbültem, amikor másodjára már nem próbált meg egy napágyra kerülni velem a barátkozás szent nevében…

Amúgy ha nőként egy kis önbizalom-fröccsre van szükséged, akkor csak sétálj végig egy görög városon, és voálá máris minimum félistennőnek érzed majd magad:

Egyik szabadnapomon nyakamba vettem Rodosz várost, és mivel akkor még lövésem sem volt, hogy mi merre hány óra, egy térképet bögészve (papír alapút, mert akkor épp nem volt netem) bóklásztam az óvárosban. Az egyik kis utcába befordulva egy idősebb bácsival találtam szembe magam, aki az étterem ajtajában állt azzal a céllal, hogy becsábítsa a vendégeket. Meglátta a térképet a kezemben, és megszólított:

– Hello Beautiful! Csak nem engem keresel azon a térképen?

Erre én egyrészt a meglepetéstől, másrészt mert tényleg nagyon viccesnek találtam a frappáns megjegyzést hangosan felnevettem. Erre ő kicsit sértődötten:

– Most miért nevetsz ki? Nagyon is lehetséges!

Mosolyogva szép napot kívántam és tovább áltam, nyilván nem őt kerestem, de feldobott a kis jelenet.

Szintén Rodosz városban történt. Sétálgattam tovább a várfalakon belül, elértem egy utcához, ahol egymás után sorakoztak a felállított festő- és rajzállványok, amik mellett meg a művészek ücsörögtek unott fejjel arra várva, hogy valaki megálljon, és jó pénzért lerajzoltassa magát velük. Ahogy elsétáltam mellettük, és megcsodáltam a rajzokat az egyik megszólított nyilván abban a reményben, hogy egy újabb kuncsaftot talált:

– Óóó, odanézzenek egy gyönyörű olasz hölgy!
– Nem-nem, nem vagyok olasz.
– Akkor honnan jöttél?
– Magyarországról.
– Oh, hát akkor ezért vagy ilyen szép!
– Szerintem akkor is ezt mondta volna, ha azt mondom neki, hogy Timbuktuból jöttem. De nembaj, ezt a jelenetet is imádtam.

Na a következőt viszont már kevésbé, vagyis így utólag elég vicces a dolog, de ott akkor, kicsit ijesztő volt. Ez már Athén városában történt (a sztorit egyébként már megírtam ezen a blogomon angolul, de elmesélem itt is). Szóval abból az indíttatásból, hogy korában Barcelonában kilátogattunk a helyi piacra (képek, és élménybeszámoló itt) és imádtuk, gondoltam Athénban sem hagyom ki ezt az élményt. Élménynek élmény volt az tény, de kihagyható. Szóval ha esetleg rákattintottál a Barcelona beszámolómra és legörgettél a piacos részhez, láttad a képeket, csorgattad a nyálad a sok finomság láttán… na erre itt ne számíts. Szóval egyik nap fogtam magam, bepötyögtem a telefonomba a helyi piac nevét, és követve a Google Maps utasításait hamarosan a piacon találtam magam, annak is a húspiac részén.

Megpróbálom leírni. Sötét, sikátorszerű utca, amiből jobbra-balra további sötét átjárók nyílnak. Mindkét oldal tele hentespultokkal, amik tömve voltak frissen vágott csirke, disznó, marha és ki tudja még milyen állat húsával, nem annyira akaródzott közelebb menni a pultokhoz. Több okból sem, egyrészt nem annyira vonz a feltrancsírozott nyers hús látványa, másrészt meg kezdtem magam úgy érezni, mintha az egyik kedvenc sorozatom – Dexter – epizódjába csöppentem volna. A kis sikátorszerű utca totál kihalt volt, eltekintve a tucatnyi – fehér köpenyt viselő, és kezében véres kést vagy hentesbárdot tartó – hentestől. Ott álltam én, az utca közepén, és ha nem akartam gyáván megfutamodni, akkor márpedig szépen végig kellett hogy sétáljak a bámuló szempárok, és véres kések között annak reményében, hogy a piac másik végén talán ráakadok a zöldség-gyümölcs-sonka-sajt kánaánra, amihez akkor még szép reményeket fűztem. Ugyanmár, elrepültem egyedül egy szigetre animátorkodni, aztán eljöttem egyedül a görög fővárosba turistáskodni, csak nem fog ki rajtam ez a hentes-brigád. Úgyhogy fogtam magam, és elkezdtem átsétálni a sikátoron. Hívogattak, ciccegtek, füttyögtek, kinálták a portékájukat… nyilván eszem ágában sem volt megállni. Felszegett fejjel, mégis udvarias mosollyal lépkedtem előre. Gondoltam, Oké ez végül is túlélhető. Aztán ahogy egyre előrébb jutottam, úgy lettek egyre többen, úgy merészkedtek egyre közelebb. Mondanám, hogy úgy éreztem magam, mintha a húspiacon lettem volna dehát….

Amikor az egyikük karnyújtásnyira került tőlem, és megfogta a vállam az már nekem is sok volt, lemerevedtem, és hirtelen nem is tdtam eltönteni, hogy most mi lenne az okos húzás. Szerencsére egy másik fehér köppenyes észbe kapott és rákiáltott a “tapizóra”.

– Héjj, semmit a kéznek!

Jaja én is így gondoltam: Marha gyorsan vedd le rólam a kezedet! Megszaporáztam a lépteimet, és majdnem fellélegeztem, amikor is a halpiac részre értem 😀 Ilyen nincs. De szerencsére ott már mozgalmasabb volt az élet, turisták, és helyi vásárlók is keveredtek a sikátorba, úgyhogy sikerült eredeti tervemet féligmeddig megvalósítani és lőtem pár képet.